Az első világháborút követően a német kisegítő iskolákba járó gyerekek aránya 2,5 százalék volt, míg Hitler hatalomra kerülését követően egyes országrészekben 7 százalékra ugrott. A 2007/2008-as tanévben a magyar általános iskolásoknak ugyancsak 7,1 százalékát oktatták valamilyen gyógypedagógiai formában, miközben a nyugat-európai átlag 2,5 körül van.

 

 

 A fenti adatok Szűgyi Jerne pszichológusnak a márciusi Beszélőben megjelent cikkében szerepelnek. Igaz ugyan, hogy nem egy az egyben lehet a nyugati és a magyar adatokat összevetni, mert más-más kategóriákkal számolnak, de a különbség így is szembeötlő. S persze adódik a kérdés: jó, jó, nem szép dolog, de mi köze ennek a cigány gyerekekhez? Nagyon is sok. Havas Gábor és Liskó Ilona 2004-es kutatása országosan összesen 1253 homogén roma osztályt számolt össze, közülük 799 osztály homogén roma gyógypedagógiai osztály, azaz értelmi fogyatékosoknak fenntartott, csökkentett tantervű osztály volt, az akkori összes gyógypedagógiai osztálynak mintegy negyede. Kisegítőbe járt akkoriban a cigány tanulók 15 százaléka, arányuk az utóbbi években csökken, de még mindig 12 százalékra becsülik.

 

Az is igaz, hogy az „sajátos nevelési igényű" (SNI) gyerekek nagyobbik, és egyre növekvő része diszlexiás, diszgráfiás vagy egyéb részképesség-zavarral (úgynevezett „diszes), illetve magatartási vagy tanulási zavarral küzd, ám az enyhe fokon értelmi fogyatékosok (ők a „kisegítősök") aránya az összes SNI-s gyerek között még így is 40 százalék, és az összes általános iskolás között valamivel 3 százalék alatt marad.

 

A fentiek azt mutatják, hogy az iskolák (iskolafenntartók) érdekeltek a gyógypedagógiai oktatási formák működtetésében, legyenek azok integráltak vagy szegregáltak. A közoktatásban dívó normatív támogatás ugyanis plusz pénzekkel támogatja a SNI-tanulók oktatását. Ami helyes is, mert az ilyen-olyan zavarokkal küszködő nebulókra valóban többet kell költeni, több figyelem, speciális módszerek, kisebb tanulócsoport dukálna. Csakhogy ez gyakran nincs így, nincs gyógypedagógus, tömegesek az osztályösszevonások, nemhogy jobbak, inkább rosszabbak a körülmények.

 

 

 Míg azonban a „diszes" gyerekek minden további nélkül integrálhatók normál osztályokba, a kisegítősök zömét elkülönítve (szegregáltan) oktatják, így sokszor ez az oktatási forma a cigány gyerekek szeparációját szolgálja - közpénzen. 2004-ben minden harmadik gyerek így tanult, semmi sem utal arra, hogy javult volna a helyzet.

 

Schiffer Pál filmrendező 1971-ben forgatta a Mit csinálnak a cigánygyerekek? c. dokumentumfilmjét, amely nem csak a cigánytelepek harmadik világbeli állapotait állította reflektorfénybe, de feltárta az intézményfenntartó tanácsok és az iskolák álságos gyakorlatát. Akkor élénk társadalmi vita követte a filmet, és a hetvenes évek második felében központilag nehezítették meg a szegregációt. Ma sokkal többet tudunk az elkülönítés veszélyeiről, a deszegregációs központi erőfeszítéseket mégis közöny és ellenszenv övezi.

 

Kertesi Gábor közgazdász még tavasszal pontokba szedve összegezte, miért baj, ha a cigány gyerekeket - legyenek azok kisegítősök vagy normál tanításban résztvevők - külön oktatják. Az állampolgári jogegyenlőségen esett csorbán túl gyakorlati érvei is voltak: a gyerekek demokratikus (állampolgári) nevelése félresiklik, a cigányokban kisebbrendűségi, a többségiekben félelemérzést és elzárkózást kelt a szegregált oktatás. A különoktatás szinte mindig színvonalkülönbséget, szisztematikusan rosszabb tanári és tárgyi feltételeket jelent a romák rovására. A szegregációnak és a nívótlanságnak törvényszerű a szoros kapcsolata.

 

Az oktatási integráció hívei hosszú ideje próbálják meggyőzni a különálló „felzárkóztatás" - némelykor jóindulató - híveit arról, hogy az egész blöff, mert a felzárkóztatásra nincs esély, s az ilyen módon elkülönített diákok szinte sohasem kerülnek át normál tanrendű osztályokba. Az oktatási kormányzat mintegy öt éve kisebb-nagyobb intenzitással ennek szellemében próbál is javítani a helyzeten, de törekvéseinek nincs meg sem a társadalmi, sem a politikai támogatottsága. Az utóbbi egy évben pedig széles, népfrontos offenzíva indult a roma gyerekek integrált oktatása ellen.

 

A leggyakrabban hangoztatott „pedagógiai érv", hogy képtelenség együtt oktatni az eltérő készségszinteken álló gyerekeket. A másik adu pedig az, hogy nem a gyengébbek zárkóznak fel az erősebbekhez, hanem fordítva. Az integrációra szavazók szerint mindkét érv hamis és kibúvókat keres az elkülönítés igazolására.

 

A feladat persze nem egyszerű, de - mint ezt számos ország iskolai gyakorlata bizonyítja - nem megoldhatatlan. Szokás itt a modern, személyközpontú pedagógia lényegére hivatkozni, ezt teszi a közoktatást megújítását szorgalmazó Zöld könyv is; de a mai, sokszor kis létszámú, kisebb pedagógusi leterheltséggel oktatott osztályokban nem tűnik túlzásnak elvárni, ami az összevont, nagy létszámú elemikben ötven éve még napi gyakorlat volt. A fegyelmezési problémák, az anómiás viselkedés, a motiválhatatlanság éppenhogy sokkal inkább a szegregált „cigányosztályokra" jellemző, nem pedig a tudatosan összeválogatott integrált csoportokra.

 

Kézdi Gábor és Surányi Éva vizsgálata bizonyítja, nem áll meg a szegregáció melletti másik „szakmai érv" sem. 2007-es kutatásuk ugyanis kimutatja, hogy az integráltan oktatott roma és a hátrányos helyzetű tanulóknak egyértelműen javult a szövegértése, az önértékelése, és nőttek a továbbtanulási esélyeik. A nem roma és nem hátrányos helyzetűeknek pedig nem romlott egyik mutatójuk sem (valójában picit javultak, de hibahatáron belül), sőt szociális képességeik és a nehézségekkel, stresszel szembeni készségeik jelentősen erősödtek. Az Educatio legutóbbi számában közölt kutatás nem talált egyetlen olyan gyerekcsoportot sem, amelyiknek szemernyit is ártott volna az integráció.

 

A legszínvonalasabb pedagógiai folyóirat kiemelt témája a támogató programok értékelése. Manapság sokat hallani a romákra elherdált milliárdokról; a szóbeszédekre és félreértésekre alapuló elhamarkodott következtetésekkel szemben az Educatio a valóság talaján marad. A szegregáció elleni küzdelem valóban fontos front, ám a helyzet ennél is rosszabb, mert az intézményes elkülönítés csak egyik tünete a közoktatási javak és szolgáltatások egyenlőtlen elosztásának - véli Zolnay János. A szociológus szkeptikus az antiszegregációs erőfeszítéseket illetően: amíg a jelenlegi oktatási szerkezet megmarad, még jóindulatú kormány- vagy helyhatósági politika esetében sem tartja lehetségesnek, hogy a helyzet javuljon, mert „a tanulók iskolák közötti elosztását, az iskolák státuszát, az iskolakörzetek közötti tanulói migrációt nem az önkormányzatok döntései határozzák meg, hanem a választási lehetőséggel rendelkező szülők és iskolák". Ezt ismerte fel a jogalkotó, amikor 2005-ben, ha a szabad iskolaválasztást nem is, de az iskolák szelekciós lehetőségeit korlátozta. De hiába a szigorítás, „nem sikerült megállítani a kedvezőtlen folyamatokat". Zolnay szerint - s véleménye egybecseng a Zöld könyvével - „gyökeresen meg kellene változtatni a közoktatás fenntartói, irányítási rendszerét".

 

De mi történik, ha a cigányok és hátrányos helyzetűek iskolai integrációja marad a régiben? Kertesi Gábor a döntéshozóknak címzett, egyoldalas emlékeztetője szerint mindegyik felnövő generációban minden ötödik gyerek funkcionális analfabéta lesz, nem végez semmilyen középiskolát, ebből következően az élethosszig tartó munkanélküliek tömegét növeli majd. A kirívóan alacsony foglalkoztatásért éppenséggel a rossz színvonalú oktatás és a gyerekek szélsőséges szelekciója a hibás - véli a kevesek által értékén kezelt Zöld könyv alkotócsoportja. A képlet egyre egyszerűbb: integráció vagy agónia.

 

C-PRESS - hvg.hu