Polónyi István szerint a felsőoktatási felvételi bármely szigorítása a hátrányos helyzetűeket sújtja. Nincs szükség az emelt szintű érettségire. Olyan felsőoktatási rendszert kell kialakítani, amely tudomásul veszi, hogy nagyon heterogén a bemenet, és nem lehet mindenkit azonos módszerekkel tanítani - véli Polónyi István közgazdász, oktatáskutató, a Debreceni Egyetem tanára.

 

 

 

 

– Sok hallgató van vagy kevés?

 

– Attól függ, mihez képest. A létszámcsökkenést, úgy tűnik, egyelőre megússzák a felsőoktatási intézmények. Volt egy kis visszaesés 2007 körül a kétszintű képzésre való átállás miatt – aminek következtében átmenetileg szűkültek a diplomások számára nyújtott képzési lehetőségek –, de azóta stagnál a felvételizők száma. A csökkenő gyerekszám mellett ugyanis egyre többen érettségiznek, a szakiskola kiszorul a „piacról”. Az érettségizők pedig, még a szakközépiskolába járók is, mind nagyobb arányban tanulnak tovább. A felsőoktatás iránti kereslet így a demográfiai apály idején is szinten maradt.

 

– Szükséges ennyi diplomás?

 

– A bemeneti oldalról, tehát a diákok részéről egyértelműen igen, hiszen pályáznak a felsőoktatásba. A kimeneti oldal, vagyis a munkaerőpiac részéről pedig átalakult a kereslet. Egy titkárnő öt évvel ezelőtt középfokú végzettséggel látta el teendőit, ma már diplomával. A kávéfőző gép kezelése ugyanakkor nem lett bonyolultabb.

 

– Érdemes a tanulmányokra enynyi időt, pénzt áldozni, hogy ugyanazt a feladatot lássák el?

 

– Ez ma már nem teljesen közgazdasági kérdés. A koreai nőknek például a nettó életkeresetükhöz viszonyítva ráfizetés a diploma megszerzése. Mégis egyetemre mennek. A bemenetet ma már nem a munkaerőpiac határozza meg, hanem a társadalmi indíttatás. A középosztály számára evidencia, hogy a gyermekeik diplomát szerezzenek. Nagyon kevés ország tudta megúszni a tömegesedést. A felsőoktatási létszámot csak ott tudták visszafogni, ahol a középfokú végzettségűek bére elég jó volt. Svájcban például egy szakmunkás elég jól keres ahhoz, hogy ne ambicionálja a szabad bölcsészetet. Magyarországon viszont a középfokú béreket tönkretette a rendszerváltás. A diplomások a többszörösét keresik az alacsonyabb végzettségűeknek. Így diplomásnak lenni akkor is megéri, ha valaki nem a szakmájában helyezkedik el.

 

– Az egyén szempontjából nyilvánvalóan jó befektetés a tanulás. De miért kell ezt az adófizetőknek finanszírozniuk?

 

– Húsz éve mondom, hogy be kellene vezetni a tandíjat. De az értelmiségnek iszonyú érdekérvényesítő ereje van: éppen az a középosztály megy el szavazni, amelynek a gyerekei az egyetemekre, főiskolákra járnak vagy éppmaguk is hallgatók. Az egyetemi tandíj bevezetése örök vita a jóléti társadalmakban. De ha az állam nem ad több pénzt – márpedig évek óta a GDP egy százaléka jut a magyar felsőoktatásnak –, és nem engedi bevezetni a tandíjat, akkor az a minőség rovására megy. A tömegesedés, az, hogy a korosztály egyre nagyobb hányada kerül be a felsőoktatásba, egyébként is rontja a színvonalat.

 

– Ezen most a minimumponthatár fokozatos emelésével próbálnak változtatni. Segít ez?

 

– Az egyetemnek a létszámalapú finanszírozás miatt érdeke, hogy feltöltse a kapacitását. Lehet játszani a pontszámokkal, de a helyek valahogy mindig feltöltődnek. Létezik egy pontszámalku, aminek része, hogy egyre több címen lehet többletpontokat szerezni. Így egyre szélesebb rétegek előtt tárják ki a kaput. Ez nem biztos, hogy baj, csak eközben nem kellene úgy tenni, mintha minőségre törekednénk. A felsőoktatásban azzal sosem foglalkoznak, hogy mennyire elégedettek a cégek az adott képzések tartalmával, vagy hogy mire van munkaerő-piaci kereslet. Az elmúlt négy évben az egyes képzési területek beiskolázási keretszámai csak minimálisan változtak. Annak ellenére, hogy mindenki tudja, hogy a szabad bölcsészetet például nem volna szabad államilag finanszírozni, alig változott a keretszáma. Minden probléma ellenére valójában mozdulatlan a szisztéma. Ennek pedig az oka az, hogy az egyetemekkel kötik az alkukat. Valójában nincs olyan szakpolitika, amelyet ne az egyetemek irányítanának, hiszen az államigazgatás is ebből a szférából szipkázza a vezetőit. Túlképzésről ugyanakkor mégsem beszélhetünk. Az említett titkárnő 15 évvel ezelőtt nem is tudott volna diplomát szerezni. A diplomások számának növekedése azzal jár, hogy alacsonyabb színvonalon adunk ki okleveleket, amelyekkel addig középfokú végzettséggel ellátott foglalkozásokat töltenek be. De ezek a diplomások ott pont jó helyen vannak, a tudásuknak és alacsony színvonalú diplomájuknak megfelelő munkát végeznek.

 

– Kiszorítják viszont az alacsonyabb végzettségűeket ezekről a munkahelyekről.

 

– Így van, a társadalom szétszakad. A felsőoktatásba eleve nem jut be, akinek általános iskolai vagy szakmunkás végzettsége van, miközben utóbbiak is 12-13 évig járnak a közoktatásba, és szintén megtanulják kétszer, például Mátyás király életét. De nincs érettségijük. A korosztály úgy 25 százaléka tehát eleve ki van zárva a felsőoktatásból: ők pedig már amúgy is hátrányos helyzetűek.

 

– Az emelt szintű érettségi kötelezővé tétele szintén a hátrányos helyzetűeket szoríthatja ki.

 

– Ez így van. De a bemeneti követelmények bármilyen szigorítása előlük zárja el a felsőoktatást. Lehet persze nekik még több többletpontot adni a hátrányos helyzet miatt, na de akkor hogyan maradnak bent az egyetemen? Az Amerikai Egyesült Államokban például nincs is érettségi. A fiatalok csaknem háromnegyede tanul tovább a felsőoktatásban, és ebben a hátrányos helyzetűek széles rétegei is benne vannak. Az ő tudásuk – de gyakran nem csak az övék, hanem a felsőszintre törekvő fiatalok nem kis hányadáé – esetenként komoly hiányosságokat mutat, mégis bejutnak a felsőoktatásba, ahol felkészítik őket a továbbtanulásra. De nem a Bsc-képzésben, hanem az úgynevezett community college-okban, amelyeket kifejezetten a felzárkóztatásra hoztak létre. Nálunk sem az emelt szintű érettségire volna szükség. Amúgy is értelmetlen a kétszintű érettségi, mert mire jó a középszint, ha jóformán mindenki továbbtanul? Ehelyett olyan rendszert kellene a magyar felsőoktatásban is meghonosítani, amely végre tudomásul venné, hogy nagyon heterogén a bemenet, és ezért nem azonos módszerekkel kell tanítani. Mindenkit be kellene engedni a felsőoktatásba, de ez persze nem azt jelenti, hogy mindenki azonos képességekkel rendelkezik, vagyis nem kell mindenkinek azonos diplomát adni. Sokféle kimenetre van szükség.

 

– Az utóbbi évek felvételi eljárásainak nyertesei rendre a nagy tudományegyetemek, a kis vidéki főiskolák vesztésre állnak. Be kell zárni őket?

 

– A vidéki városoknak komoly bevételeket jelentenek a hallgatók, munkahelyeket biztosítanak, és az általuk lakhatásra, szórakozásra elköltött pénz sem kevés. A vidéknek szüksége van a felsőoktatási intézményeire, de meg kell találni számukra a feladatot. Az állam most a részidős képzésekkel tartja életben a vidéki főiskolákat: ma a legnagyobb arányban a gyöngyösi Károly Róbert Főiskolán és a Tomori Pál Főiskolán tanulnak támogatott képzésben levelező, esti és távoktatásos hallgatók. Sokkal célravezetőbb volna például amerikai mintára community college-okat létrehozni – amelyeket talán fejlesztő főiskoláknak lehetne nevezni – a kiürülőben lévő intézményekben, ahol a hátrányos helyzetűeket zárkóztatják föl. Divatos dolog most a külföldi diákokra apellálni, de a piac nem kívánságműsor, a külföldinek nem kell majd az, ami a magyarnak sem.

 

C-PRESS - Népszabadság Online