
Egy lengyel származású brit fotóművésznő fotózott végig Magyarországon egy önként jelentkezőkből álló csapatot, a festészet történetéből jól ismert kosztümökben. Roma jelentkezőket várt a felhívásra, amit interneten tett közzé. Az eredmény most a Bálint Ház kiállításán látható.
Terri Potoczna
a fotó és a színház világát egyforma hangsúllyal építi be a műveibe.
Magyarországon már többször is bemutatkozott, de ennyire provokatív
anyaggal még sohasem. A „Cigány vagyok” sorozathoz tizenkét ismert
festményt választott, Boccacciótól Frida Kahlóig, a jelentkezőket
beöltöztette a figurák ruhájába és megjelenésébe, majd portréfotót
készített róluk. Közben kérdéseket tett föl: milyen cigánynak lenni? Ki
az idegen? Mitől lesz valaki ellenség? A felhívásra jelentkezők
választhattak a történelmi jelmezek, ábrázolások, személyiségek közül.
Volt, aki Napóleon lett, más Gainsborough kék ruhás nemesifjúja vagy
Caravaggio Bacchus-öltözetű démonikus figurája, egy fátyolos tekintetű
lány rálicitált Vermeer gyöngyfülbevalós cselédlányának ösztönös
szépségére, és a szőke parókás, aranyozott testű roma Vénuszt is
boldogan fogadta volna Botticelli.
Sztereotípiák dőlnek
sorra a Bálint Ház kiállítótermében. Romákról készültek a felvételek a
Lila ruhás nő jelmezében, Van Eyck piros turbános férfiarcképében.
Arcok, amelyek eddig egészen biztosan soha, semmilyen körülmények között
nem szerepelhettek ilyen közegben, ezekben a történeti jelmezekben,
ilyen összefüggésekben. Potoczna lecserélte a romantikus cigányöltözetet
Lotz Károly lila ruhájára, a csörgő aranykarikát gyöngy fülbevalóra.
Vajon Frida Kahlo zavarba ejtő szemöldöke alól nézhet egy szelíd roma
lány tekintete? Egyediségük hihetetlenül izgalmas és elgondolkodtató: az
európai kultúra nagy közhelyei szegeződnek szembe a cigányságról
alkotott közhelyekkel. A képek alatt a teremben kérdések és válaszok
futnak körbe: „az ellenség az, aki idegen”; „akit megismertem,
megszerettem, az én vagyok”. Félmondatok arról, hogy a világ talán még
megmenthető a közös kultúrával, ha abban mindenki részt vesz, senki sem
marad a partvonalon. A kiállítás megnyitóján a fotózás idején készült
spontán interjúkból is hallható volt néhány részlet.
Potoczna azzal, hogy
romákat helyez a képekbe, kérdőjelet tesz az értékrendünk, a kulturális
identitásunk elé. Viszonylagosságot teremt a stabilnak hitt
beidegződésekben. Jó lenne látni a projekt folytatását, szembehelyezni
egy kortárs képzőművészeti kiállítás hasonló témájú többi művével.
Fontos, hogy a zsidó kultúra egyik budapesti központjaként működő Bálint
Ház felvállalta a projektet, de jó lenne még nagyobb nyilvánosság elé
vinni – a társadalmi öngyógyítás egyik nagy lépése lehetne.
Götz Eszter
C-PRESS - kultúra.hu
